Pécsi Nemzeti Színház: Hárman a padon

Az Aldo Nicolaj által írt Hárman a padon nem az öregségről szól, hanem az elhalasztott életről. Három idős figura ül egy padon, de valójában mindhárman ugyanabban az időben rekedtek meg: abban a pillanatban, amikor az életet mindig későbbre tették. Dolgoztak, megfeleltek, túléltek – élni majd „egyszer”. A mecsek24.blog.hu cikkét a Pécsi Nemzeti Színház közölte saját oldalán.

Az idő nem egyszerre vesz el mindent. Aprólékosan dolgozik. Először az ártatlanságot, aztán a lehetőségeket, később a szerepeket. Amit most látunk a padon, az nem pusztán három idős ember jelenideje, hanem egy körkörös veszteség végpontja: ami egykor a munkától vette el az időt, később a családtól, most pedig már nincs mit visszaadni. Az élet körbeért, de nem zárult le – inkább elfogyott.

Miközben a színen nincsenek jelen feleségek, gyerekek, unokák, mégis mindannyian ott vannak. Hiányként. El nem mondott mondatokban, félbehagyott történetekben, reflexszerű mozdulatokban. A három figura egymásnak beszél, de valójában egy egész életnyi közösség hiányát hordozzák. A színpad paradox módon épp az ürességével telítődik: nincs több szereplő, mert minden kapcsolat már beléjük égett.

Az öregség és az elmúlás dimenziói örökek – de hogy mit kezd velük egy társadalom, az mindig történelmi kérdés volt. Az archaikus közösségekben az idősek a tudás hordozói voltak: emlékezet, történet, rend. A hagyományos paraszti társadalmakban az öreg nem „haszontalan”, hanem időben gazdag volt: tanácsot adott, mesélt, őrizte a múltat. Az antikvitásban az öregkor gyakran a bölcsesség státuszát jelentette, a döntésekhez szükséges tapasztalat zálogát.

A modernitás azonban mást hozott. Az ipari társadalom a hasznosságot mérte, a tempót gyorsította, a szerepeket funkciókhoz kötötte. A 20–21. század felgyorsult világa pedig már nemcsak elvette az idősek munkáját, hanem elvette a helyüket is. A változás sebessége olyan lett, hogy az idősek tudása nem örökölhető, tapasztalatuk nem konvertálható. Nem azért, mert nincs értéke – hanem mert nincs rá ideje a világnak.

Ebben az értelemben az előadás nem nosztalgikus, hanem kíméletlenül kortárs. Nem azt kérdezi, hogyan halunk meg, hanem azt: mihez kezdünk azokkal, akik már nem férnek bele a jelen ritmusába. És még tovább megy: mihez kezdünk azzal a jövővel, amelyben mi magunk sem találunk majd örökölhető szerepet?

Az előadás fájdalma ezért nem a halál közelségéből fakad, hanem abból az ismerős felismerésből, hogy egész életünkben élni készültünk, és mire valóban készen állnánk, már nem marad miből. Ez a felismerés nem hangos, nem patetikus – épp ezért veszélyes. Mert nem az idősekről szól. Hanem rólunk. Most.

Az előadás legnagyobb ereje a színészi játék letisztultságában rejlik. A játszók nem hatást keresnek, nem könyörögnek együttérzésért: pontos, fegyelmezett jelenléttel dolgoznak. Nem karaktereket építenek, hanem életidőt hordoznak, és ebben az időben válik láthatóvá mindaz, ami már nem pótolható.

Stenczer Béla tisztán és elemi erővel formálja meg figuráját. Játéka ösztönös és nyers, mégis fegyelmezett: egy emberé, aki az élete végén is társat keres, nem biztonságot, hanem kapcsolódást. Ebben a keresésben nincs nosztalgia, csak sürgető jelenidejűség. Alakítása elementáris, mert nem tompítja az idő fájdalmát, hanem vállalja annak súlyát.

Németh János figurája tisztán esik el, majd ebből az esésből nő naggyá az öregségben. Játékában a humor védekezési forma: pontos ritmusú, visszafogott, sosem öncélú. Az elesettség és a méltóság egyszerre van jelen, és ebből a kettősségből születik meg az alakítás ereje.

Vári Éva jelenléte érzékeny, mégis határozott ellenpont. Ebben a férfiközpontú helyzetben pontos női egyensúlyt teremt: nem lágyít, nem kommentál, hanem figyel és reagál. Alakítása biztos tartást ad az előadásnak, és megőrzi a játék belső arányait.

A rendezés végig következetes, tiszta gondolkodásra épül. A pontról pontra felépített szerkezet nem tolakszik előtérbe, hanem teret ad a színészi jelenlétnek. Bakos-Kiss Gábor rendezése fegyelmezett és okos: nem akar többet mondani annál, amit az idő önmagában elmond. Az előadás így nem az öregségről beszél, hanem arról az életidőről, amelyet mindannyian hordozunk – és amely egyszer visszakérdez.

Ha mi magunk nem találunk helyet ebben a felgyorsult jelenben, akkor jogos a kérdés: ki talál majd helyet nekünk? 

A válasz egyre kevésbé közösségi, és egyre inkább rendszerszintű. Intézmények, szabályok, adminisztrált gondoskodás lépnek azok helyére, amelyek korábban családi, közösségi és erkölcsi feladatok voltak. A hely így már nem jelenlétben mérhető, hanem ellátásban; nem kapcsolatban, hanem férőhelyben; nem történetben, hanem adatban. Az előadás pontosan ezt a csendes elcsúszást mutatja meg: nem az elutasítást, hanem azt, amikor a gondoskodás leválik az emberről.

Ha pedig a helyet már nem közösség, hanem rendszer jelöli ki, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: miben mérhető az ember értéke? A jelen világában egyre inkább funkciókban, teljesítményben, hasznosságban. De mi történik akkor, amikor a tudásunk nem friss, a tapasztalatunk nem konvertálható, a történeteink nem illeszkednek a jelen nyelvéhez? Ezek az emberek nem azért kerülnek peremre, mert rosszul éltek, hanem mert végig megfeleltek. És amikor elfogynak a feladatok, velük együtt fogy el a jelentésük is – nem látványosan, hanem észrevétlenül.

És itt fordul vissza a kérdés ránk. Mert ha mi sem találunk majd helyet, akkor nem az a valódi probléma, ki talál helyet nekünk, hanem az, hogy milyen világot építünk most, amelyben majd helyet kell találni. A hely nem adottság, hanem döntés: hogyan viszonyulunk az időhöz, a lassuláshoz, a tapasztalathoz. Az előadás figyelmeztetése ezért nem az öregségről szól, hanem a jelenről. Arról a pillanatról, amikor még van választásunk. Mert ha ma nem teremtünk örökölhető szerepeket, holnap már csak örökölt hiányaink lesznek.

A színház erre választ ad: ebben az előadásban megtalálta a helyét a színészeinek, és értelmezhető szerepet adott az életidejüknek. A kérdés azonban nyitva marad: vajon mi is képesek vagyunk-e ugyanerre az életben – teret adni, időt hagyni, és felelősséget vállalni azért, hogy egymás számára helyet teremtsünk?

Alapi Tóth Zoltán